Az erdő mélyén élt egy különleges elefánt, akit mindenki csak Ábrándnak hívott. Ábránd nem volt olyan, mint a többi elefánt: nem csak a mérete, hanem a szíve is hatalmas volt. Mindig segített az erdő lakóinak, ha valakinek betört a házikója, Ábránd az ormányával már javította is. Ha valaki elhagyta a legkedvesebb dióját, Ábránd biztosan visszaszerezte, hiszen neki jó szeme volt minden falevél és ág között.
Az erdőben mindenki szerette az esőt, a nyuszik vidáman ugráltak a pocsolyákban, a mókusok a fák alatt kergetőztek, a madarak pedig dalra fakadtak, amikor megjött az első mennydörgés. Egyedül Ábránd volt az, aki ilyenkor elbújt. Már a távoli dörgéstől is megremegett a lába, s az első villámlás után menedéket keresett a legsűrűbb bokrok között.
Ábránd félelme mélyről ered, gyermekkorából hozta magával. Egyszer, amikor még kiselefánt volt, egy hatalmas vihar csapott le az erdőre. Az ágak letörtek, a szél süvített, a villámok szinte megvilágították az egész tájat. Akkor Ábránd elveszítette a kedvenc játékát, és azóta minden vihar a szívébe hozta a régi emlékeket. Akármennyire is nőtt, a vihar mindig kicsi és törékeny elefánttá változtatta.
A barátai észrevették, mennyire fél Ábránd a vihartól. A bölcs teknős egyszer így szólt hozzá: "Ne félj Ábránd, a viharnak is vége lesz egyszer! A nap mindig kisüt utána." A nyuszik is próbálták bátorítani: "Gyere velünk ugrálni, jó móka ám a pocsolyákban!" De Ábránd ilyenkor csak mosolygott, és még szorosabban bújt a bokorhoz.
Egy napon azonban egészen másféle vihar közeledett az erdőhöz. Sötét felhők gyűltek az égre, a szél egyre erősebben fújt, a madarak csendben figyeltek. Mindenki tudta, hogy most valóban nagy vihar jön, amilyet régen láttak csak. Az állatok elkezdtek menedéket keresni, de Ábránd már messze előre menekült, hogy megtalálja a legbiztonságosabb rejtekhelyet.
A sűrű bokrok között kuporgott, de a szíve nem lett nyugodtabb. A szél zúgása betört a levelek közé, a mennydörgés ott visszhangzott a fák alatt. Ábránd még jobban összekucorodott, és csendben sírdogált. Hiába volt elrejtve, a vihar hangjai mindenhol elérték.
Ekkor egy kismadár szállt le mellé. "Szia Ábránd, látom félsz. Én is félek néha, de tudod mit csinálok ilyenkor?" – csipogta bátortalanul. "Mit?" – kérdezte Ábránd, miközben krokodilkönnyek hullottak az ormányáról. "Énekelek. Ha éneklek, a szívemben kicsit világosabb lesz. Próbáld ki velem!"
Ábránd kicsit bizonytalanul, de megpróbált dúdolni a kismadárral. Az első hangok bizonytalanul születtek meg, de a madár csipogása segített neki. Hamarosan a szél is elcsendesedni látszott, mintha hallgatná a dalukat. "Látod? Máris jobb!" – csicsergett boldogan a kismadár. Ábránd is nevetett, és úgy érezte, mintha egy nagy meleg takaró burkolná körbe.
Ahogy énekeltek, Ábránd rájött, hogy a vihar nem ellenség. A villámok fénye csak a természet tánca, a mennydörgés pedig a felhők nevetése. Az eső friss illatot hoz, és utána mindig kisüt a nap. A félelme lassan eloszlott, a szíve egyre nyugodtabb lett.
Aztán, amikor elállt a vihar, Ábránd kilépett a bokrok közül. Barátai mosolyogva várták, és büszkék voltak rá. "Bátor voltál, Ábránd!" – mondta a teknős. A kis madár a vállára szállt, és együtt nézték, ahogy a nap újra beragyogja az erdőt. Az elefánt pedig tudta, hogy már soha többé nem fél úgy a vihartól, mint régen.
Azóta, ha vihar jött, Ábránd dalra fakadt a kismadárral. Barátai köré gyűltek, és együtt várták, hogy újra kisüssön a nap. Az erdő lakói pedig megtanulták, hogy a félelmeket együtt könnyebb legyőzni, és hogy a barátság, a bátorság és a szeretet minden vihart szebbé tesz.
Így volt, igaz volt, talán mese volt, talán nem – így volt, így mesélték az erdőben!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
