A titokzatos tündér története: ki is ő valójában?
Egyszer réges-régen, egy messzi-messzi erdő mélyén élt egy különös tündér. Úgy hívták, hogy Csermelyke, mert a legszebb patak mentén lakott, egy öreg tölgyfa odvában. Csermelyke nem volt olyan, mint a többi tündér: nem táncolt éjjelente a virágok között, nem festette színesre a pillangók szárnyát, hanem valami egészen mást szeretett csinálni. Sütni szeretett, méghozzá palacsintát!
Az erdő lakói először csodálkozva nézték, ahogy Csermelyke reggelente előveszi a kis palacsintasütőjét, és titokzatos fűszerekkel hinti meg a tésztát. „Mit csinálsz, Csermelyke?” kérdezte egyszer az okos bagoly. „Palacsintát sütök, hogy megvidámítsam azokat, akik szomorúak vagy magányosak” – válaszolta mosolyogva a tündér.
Az erdő mélyén: a palacsintasütés varázslata
Egyik reggel a tündér összekeverte a lisztet, a tejet, és pici tündérport szórt a tésztába. „Ez lesz ma a szerencse-palacsinta” – dünnyögte magában. Éppen akkor toppant be az erdei nyuszi, aki már napok óta nagyon szomorú volt, mert elvesztette a kedvenc répáját.
„Ó, Csermelyke, olyan finom illatot érzek!” – szimatolta a levegőt a nyuszi.
„Gyere csak közelebb! Ma neked sütöm a legfinomabb palacsintát, próbáld ki!” – mondta a tündér. A nyuszi óvatosan megkóstolta a palacsintát, és csoda történt: hirtelen eszébe jutott, hová rejtette a répáját, sőt, még ugrándozni is kedve támadt.
„Jaj, Csermelyke, ez varázslatos! Most már nem vagyok szomorú!” – lelkendezett.
A kívánság, amely mindent megváltoztatott
Egy nap az erdei állatok arról kezdtek beszélgetni, hogy mit is kívánnának, ha teljesülhetne egy vágyuk. Sün Soma azt mondta: „Azt kívánnám, hogy mindenki mindig boldog legyen!” Madárka csipogva így szólt: „Azt kívánnám, hogy senki se legyen egyedül!” A kis őzike pedig azt mondta: „Azt kívánnám, hogy minden reggel palacsintaillat lengje be az erdőt!”
Csermelyke mindezt hallgatta, és elmosolyodott.
„Tudjátok mit? Ha összefogtok, és segítetek egymásnak, akkor minden kívánságotok teljesülhet, hiszen a szeretet és a barátság a legnagyobb varázslat!” – mondta.
Az állatok csodálkozva néztek rá. „Ez igaz, Csermelyke?” – kérdezte a kis őzike.
„Igen, mert ha van szeretet, akkor minden nap boldogan ébredtek, senki sem lesz egyedül, és a palacsintámat mindig megoszthatom veletek” – felelte a tündér.
Palacsintaillat az erdei állatok között
Másnap hajnalban Csermelyke már korán fent volt, és sercegett a palacsinta az odúban. Az állatok sorban érkeztek: jött a sün, a nyuszi, a madárka és az őzike is. Mindenki segített valamiben: a sün mogyorót hozott, a nyuszi epret, a madárka egy kis mézet, az őzike pedig friss tejet.
Ahogy együtt dolgoztak, nevettek, énekeltek. A palacsinták illata betöltötte az egész erdőt, sőt, még a legszomorúbb napra is vidámság költözött. A tündér mindenki tányérjára tett egy-egy palacsintát, de előtte azt mondta:
„Egy falat palacsinta, egy csepp szeretet. Így lesz az erdőből boldog hely!”
Az állatok boldogan majszoltak, és észre sem vették, hogy most már egyikük sem magányos, senki sem szomorú, mert ott voltak egymásnak.
Mit tanulhatunk a tündér kedvességéből?
A tündér palacsintái nemcsak finomak voltak, hanem varázslatosak is, mert szeretettel készültek. Csermelyke megtanította az erdő lakóinak, hogy a jókedv és a boldogság nem csak a vágyakban, hanem egymás segítésében, a közös nevetésben, és a szeretetben is ott rejlik. Ha összefogunk, és megosztjuk egymással azt, amink van – legyen az egy palacsinta vagy egy kedves szó – a világ mindjárt szebb hely lesz.
Hát így történt, így volt, talán igaz, talán nem – de egy biztos: ez volt a tündér, aki palacsintát sütött, és szeretetet szórt az erdőre, mint porcukrot a friss palacsintára!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
