A magányos szél messze, egy szelíd domb mögött éldegélt, ahol csak a madarak dalát, s a virágok halk susogását hallotta. Minden nap körbejárta a rétet, suhintott egyet ezen a bokron, simogatott egyet azon a fűszálon, de sosem volt igazán társa. Egyszer, amikor a nap kibújt a felhők takarásából, a szél nagyot sóhajtott.
– Bárcsak lenne egy barátom! – suttogta csendesen, de senki sem felelt neki.
Így hát elhatározta, hogy elindul, és megkeresi azt, akivel együtt nevethet és játszhat. Útja először az erdő felé vezetett, ahol a fák magasba nyúló karjaikat ringatták.
Ahogy a szél közelebb ért a fákhoz, megszólította őket.
– Jó napot kívánok, kedves fák! Nem játszanátok velem, nem lennétek a barátaim?
A fák susogva összehajoltak, az egyik öreg tölgy válaszolt neki.
– Kedves szél, mi nagyon szeretjük, ahogy leveleink között jársz, de nekünk fontos, hogy a földben maradjunk. Nem tudunk veled repülni, csak ringatózni.
A szél egy kicsit szomorú lett, de azért megköszönte a fák kedvességét.
– Köszönöm, hogy meghallgattatok! – suttogta, és továbbreppent.
Ahogy tovább haladt, egyszer csak egy magas hegy elé került. A hegyek komoran álltak ott, csúcsaikat felhőbe burkolták.
– Ti hegyek, nem lennétek a barátaim? Együtt játszhatnánk a szélben!
A legnagyobb hegy mély, zengő hangon válaszolt.
– Kedves szél, mi örülünk, amikor körülöttünk táncolsz, de nem tudunk veled menni, hiszen mindig itt állunk, mozdulatlanul.
A szél most már kicsit csalódottan fordult el, de nem adta fel. Elhatározta, hogy tovább keresgél, hátha talál valakit, akivel együtt nevethet.
Egy szép reggelen a szél egy tó partjára érkezett. A víz tükre sima volt, mint az üveg, a nádasban madarak csiviteltek. A szél halkan odasuhant a tóhoz.
– Szia, kedves tó! Te nem lennél a barátom? Olyan jó lenne együtt játszani!
A tó halkan hullámzott, válaszolt is neki.
– Örülök neked, kedves szél, mert ha jössz, fodrozódik a vizem, és táncolnak a hullámaim. De én nem tudok veled repülni, csak a partig érhetek el.
A szél megsimította a tó vizét búcsúzóul, s már majdnem feladta a reményt, amikor halk hangot hallott a közeli bokorból.
– Szia, szél! Hová mész ilyen szomorúan?
A szél odafordult, s egy apró kis őzike állt előtte, kíváncsian nézett rá.
– Barátot keresek – felelte a szél. – De úgy tűnik, senki sem tud velem együtt játszani.
Az őzike mosolyogva mondta:
– Én örülnék, ha a barátom lennél! Szeretek szaladni a mezőn, és mikor fújsz, együtt játszhatunk. Te simogatod a bundám, én pedig ugrándozom, amerre csak akarsz!
A szél boldogan felnevetett, és körbejárta az őzikét.
– Igazán? Akkor menjünk együtt a rétre, és játszunk, amíg csak kedvünk tartja!
Így lett a szélnek végre igazi barátja. Azóta is együtt játszanak az erdő szélén, a réten és a patak partján. A szél már nem magányos, mert megtanulta, hogy a barátokat nem mindig ott találjuk, ahol keressük, és hogy a szeretet, a figyelmesség és a kitartás mindig meghozza gyümölcsét.
Így hát, aki barátot keres, legyen nyitott és türelmes, hiszen mindenkit vár valahol egy igazi társ.
Így volt, igaz volt, ez volt a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
