Volt egyszer egy erdő mélyén egy kedves, nagy barna maci, akit Móricnak hívtak. Móric nem volt se túl öreg, se túl fiatal, pont olyan, amilyen egy igazi, jókedvű maci lenni szokott. Szeretett mézet enni, bogyókat gyűjteni, sárban hemperegni, de legjobban mégis az alvást szerette. Mindenki tudta róla, hogy ahol Móric megpihen, ott a fák is csendesebbek lesznek, mert a maci szuszogása betölti az egész erdőt.
Egy dolog azonban mindenkinek feltűnt: Móric maci bizony olyan hangosan horkolt, hogy még a legapróbb mókus is felébredt tőle. Reggelente a rigók csipogtak egymásnak: hallottad éjjel Móricot? A nyúl mindig azt mondta: „Olyan volt, mintha egy mozdony pöfögne át az ágyam alatt!” Móric azonban csak mosolygott erre, és azt mondta: „Biztosan azért horkolok, mert boldog vagyok és jól alszom!”
Egyik este, amikor az erdő összes lakója már álomra hajtotta a fejét, Móric ismét megkezdte horkoló koncertjét. A hang végigsuhant a fák lombján, megriasztotta a baglyokat, és még a tóban lakó békák is felriadtak rá. De vajon miért horkol Móric ilyen hangosan?
A medve mamája már egészen kicsi korában észrevette, hogy kicsinye különösen hangosan alszik. „Ez bizony örökölte apjától,” mondta mindig nevetve, „ő is úgy horkolt, hogy a hegyek visszhangoztak tőle.” Aztán, mikor Móric nagyobb lett, egyszer elmesélte neki: „Azért horkolsz, mert mélyen és jól alszol. Aki boldog szívvel pihen, annak még a horkolása is szép zene.” Móric ettől kezdve büszkén horkolt minden este.
Az erdő lakói viszont olykor nehezen viselték a zajt. A sün például gödröt ásott, hogy lejjebb húzódjon, a nyuszi pedig vattát tett a füleibe. Egy reggel a mókusok összegyűltek, és azt mondták: „Muszáj valamit kitalálnunk! Szeretjük Móricot, de így nem tudunk aludni!” Elhatározták hát, hogy segítenek neki csendesebben aludni.
Elsőként a bagoly próbált segíteni. „Talán, ha a hátán alszik, halkabb lesz,” javasolta. De amikor Móric a hátára feküdt, csak még hangosabb lett a horkolása. A nyúl hozott egy puha párnát, hátha az segít. Móric nagyon hálás volt, de sajnos a párnát még jobban összenyomta, és a horkolás csak visszhangzott benne. A békák is próbálkoztak: éjszaka daloltak neki, hátha a békazene elaltatja a horkolását. De Móric ugyanúgy horkolt tovább, sőt, álmában összevissza forgott, mintha békaugrásokat utánozna.
Végül a legkisebb erdei lakó, egy bátortalan kis egér, odalépett a macihoz. „Móric, tudod, mi nem haragszunk a horkolásodra, csak néha nehéz tőle aludni. Szeretnénk, ha együtt találnánk meg a megoldást.” Móric nagy, barna szemével nézett le az egérre, és elmosolyodott. „Szeretlek titeket, barátaim! Nem akarom, hogy miattam ne aludjatok jól. Próbálok halkabban horkolni, és ha gondolod, elalhatok messzebb, a nagy tölgyfa tövében.”
Az erdei állatok boldogan ölelték meg Móricot. Onnantól kezdve Móric minden este a tölgyfa alatt aludt, de néha magára húzta a leveles ágakat is, hogy elnyomják a hangokat. A barátai pedig cserébe minden reggel odavittek neki egy kis mézet, bogyókat vagy néhány kedves szót. És ha a horkolás néha mégis átsuhant az erdőn, már nem zavarta őket: tudták, hogy egy jó szívű, kedves maci alszik ott, akit nagyon szeretnek.
Így hát az erdő békéje újra helyreállt, és Móric maci továbbra is boldog szívvel, néha hangosan, néha csendesen aludt a tölgyfa alatt. Barátai pedig megtanulták, hogy egy kis türelem, szeretet és segítőkészség mindent megoldhat. És bizony, azóta az egész erdő tudja: vannak dolgok, amiken együtt, szeretettel könnyebb változtatni, s mindenki fontos és értékes, akár horkol, akár nem.
Így volt, igaz volt, talán nem is volt – ilyen volt ez a mese!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
