Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna bundás maci, akit Misinek hívtak. Misi egy nagy, sűrű erdő közepén lakott, ahol szinte minden nap történt valami izgalmas. Mindenki szerette őt, mert nagyon kedves volt, segítőkész, és mindig mosolygott – kivéve, amikor villámlott és dörgött az ég.
Egy nyári délután, a fák zöldje alatt Misi éppen mézet majszolt, mikor hirtelen sötét felhők borították be az eget. A szél erősebb lett, a fák hajladozni kezdtek, s az erdő összes lakója tudta: nagy vihar közeleg.
„Jaj, csak ne villámlana!” – sóhajtott Misi, és szorosan magához ölelte a kis csupor mézét. Abban a pillanatban hatalmas villám cikázott végig az égen, majd éles dörgés rázta meg az erdőt. Misi reszketve bújt be egy bokor alá, és becsukta a szemét.
A vihar egyre csak tombolt, a villámok pedig egyre fényesebbek lettek. Ahogy Misi összekuporodva remegett, barátai, a mókusok, a nyuszik és a sünik odaszaladtak hozzá.
„Miért bújsz el, Misi?” – kérdezte Mimi, a kíváncsi kis mókus. Misi alig mert megszólalni, de elárulta: „Nagyon félek a villámlástól. Olyan hangos és fényes!”
A kis nyuszi, Fülöp, megsimogatta Misi mancsát. „Mi is szoktunk félni, de ha összebújunk, akkor már nem is olyan ijesztő!” A sünik is bólogattak, majd mindenki Misi köré kuporodott, hogy ne legyen egyedül.
Ahogy múltak a napok, az erdő lakói észrevették, hogy Misi mindig nagyon fél a viharoktól. Sokat gondolkodtak, hogyan segíthetnének neki. Egyik este, mikor a nap már lebukott a fák mögé, Mimi szólt Misinek: „Tudod, a villámok nemcsak ijesztőek ám, hanem gyönyörűek is. Szeretnéd, ha együtt néznénk legközelebb?”
Misi habozott, de végül bólintott. „Talán, ha veletek vagyok, nem fogok annyira félni.” Amikor ismét vihart ígért az idő, barátai mind eljöttek hozzá. Egy nagy fa alatt gyűltek össze, pokrócokat terítettek le, hogy kényelmes legyen. Mimi elővette a kedvenc dióját, Fülöp egy nagy sárgarépát, a sünik pedig egy kis bogyós kosarat.
A vihar lassan közeledett, villámok világították meg az eget, és mennydörgés morajlott. Misi először becsukta a szemét, de Mimi megszólalt: „Nézd csak, milyen szépen cikázik a villám! Olyan, mintha az ég festené a saját képeit.” Fülöp is hozzátette: „A dörgés csak az ég hangos nevetése! Gondolj rá úgy, mint egy nagy, barátságos medvére, aki nevet egy jót!”
Misi lassan kinyitotta a szemét, és együtt figyelték, ahogy az égbolt egyszer sárgán, egyszer lilán világít. Még mindig dobogott a szíve, de már nem remegett annyira, mert érezte a többiek meleg közelségét.
A vihar végén Misinek hirtelen támadt egy ötlete. „Mi lenne, ha minden viharban összegyűlnénk, és együtt néznénk, beszélgetnénk, amíg el nem áll az eső?” Barátai örömmel bólogattak.
Attól kezdve, amikor vihar közeledett, az erdő barátai mindig együtt ültek a nagy fa alatt, meséltek egymásnak, játszottak, vagy csak csendben nézték az ég villámait. Misi pedig egyre bátrabb lett, és már nem bújt el a bokor alá, hanem barátaihoz rohant, hogy együtt várják ki a vihart.
Egyszer, mikor már nagyon nagy vihar jött, egy apró őzike is reszketve rejtőzött el a bokrok között. Misi odament hozzá, és így szólt: „Gyere, ne félj! Mi mindig együtt várjuk ki a vihart, így nem ijesztő.” Az őzike bátorságot vett, és ő is csatlakozott a többiekhez.
Így tanulta meg Misi, hogy a félelmekkel nem kell egyedül szembenézni. A szeretet, a barátság és az összetartás segít, hogy bátrabbak legyünk. És bár a viharok még mindig hangosak és fényesek voltak, Misi már nem félt, mert tudta, hogy sosem marad egyedül.
Így volt, igaz volt, talán mese volt, talán nem is – de egy biztos: Misi és barátai megtanulták, hogy a félelmek is könnyebbek, ha szeretet és barátság segít szembenézni velük.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
