Volt egyszer egy kis falu szélén egy kedves házikó, ahol egy különleges cica élt. Őt mindenki csak Dalosnak hívta, mert volt egy csodás tehetsége: ő volt a cica, aki mindig énekelt. Dalos szőre puha és fehér volt, a szemei pedig olyan ragyogóak, mint a tavaszi nap. De nem ezek miatt volt ő híres, hanem azért, mert szebben tudott énekelni bármelyik madárnál.
Gazdái, Bori néni és Pista bácsi, sok macskát ismertek már életükben, de olyat még sose láttak, aki ilyen szépen dalolna. Egy nap, amikor Dalos még csak kölyök volt, Bori néni épp a kertben ültetett virágokat, mikor egyszer csak furcsa dallamot hallott. Először azt hitte, a rádió szól bent a házban, de amikor közelebb ment, látta, hogy a cica üldögél a fűben, és énekel.
„Pista, gyere csak, nézd meg, mit tud a mi cicánk!” – kiáltott Bori néni, és Pista bácsi is odasietett. Dalos ekkor sem hagyta abba a nótázást, sőt, még hangosabban kezdett dalolni, mintha csak tapsot várt volna. „Ez aztán a különleges cica, Bori!” – mondta nevetve Pista bácsi. Attól a naptól kezdve minden reggel együtt reggeliztek, Dalos pedig minden nap más-más dalt énekelt nekik.
Dalos nem csak reggelente szeretett énekelni, hanem egész nap szólt a nóta tőle. Ha esett az eső, akkor csendes, nyugtató dalt dúdolt, hogy a gazdái ne szomorkodjanak a borús idő miatt. Ha sütött a nap, vidám, pattogós nótákat énekelt, amitől mindenki jobb kedvre derült. Sőt, volt olyan is, amikor Bori néni egy kicsit fáradtnak érezte magát, akkor Dalos halkan odakuporodott mellé, és elringatta egy álomba a énekével.
A szomszédok is hamar észrevették, milyen csodás hangú cica él a házban. Egyik nap Ilonka néni, a szomszéd kertjéből szólalt meg: „Bori, te mit etetsz azzal a cicával, hogy így tud énekelni?” Bori néni csak nevetett, és azt mondta: „Csak szeretetet és egy kis tejet kap minden nap.” A gyerekek is gyakran átjöttek játszani Dalossal, és mindig kérlelték: „Dalolj nekünk is, Dalos cica!” Dalos ilyenkor soha nem volt szégyenlős, énekelt nekik bátran, és a gyerekek boldogan tapsoltak.
Volt azonban egy reggel, mikor a szomszédban lakó Zsiga bácsi rossz kedvűen érkezett át Bori néniékhez. „Ez a cica egész éjjel énekelt! Aludni sem tudtam tőle!” – morgolódott. A gazdái megsimogatták Dalost és azt mondták neki: „Kedves Dalos, a dalod gyógyír a szívünkre, de néha egy kis csend is kell.” Dalos elgondolkodott, majd odament Zsiga bácsihoz, és egy csendes, altatódal szerű nótát dúdolt neki. Zsiga bácsi először csak morcosan hallgatta, de aztán elmosolyodott: „No, ilyen dal mellett még én is tudok aludni!”
Ahogy múltak a napok, Dalos cica éneke egyre több embert tett boldoggá. Volt, aki a kertben dolgozott, és a dal hallatán pihent meg egy pillanatra. Más a boltba menet hallgatta, és jobb kedve lett tőle. A cica soha nem kérdezte, ki szereti, ki nem. Énekelt, mert ez volt a szíve vágya, és mert tudta, hogy a dal örömöt, szeretetet ad.
Egy este, amikor az egész család a verandán üldögélt, Bori néni megsimogatta Dalost és így szólt: „Tudod, Dalos, a te éneked megtanított minket arra, hogy a szeretetet mindig meg kell osztani másokkal.” Pista bácsi bólintott: „És arra is, hogy ha valami különleges van bennünk, bátran mutassuk meg, mert ezzel sokaknak örömet szerezhetünk.”
Dalos cica dorombolva összegömbölyödött a lábuknál, és valami egészen halk dalt énekelt, amitől mindenki szíve megtelt melegséggel. Így telt-múlt az idő a kis faluban, Dalos cica éneke pedig minden nap újra és újra boldoggá tette a gazdáit, a szomszédokat, és mindenkit, aki csak hallotta.
Így volt, úgy volt, volt egyszer egy éneklő cica, aki megtanította mindenkinek, hogy a szeretet, a jóság és az öröm mindig ott van, ha megosztjuk egymással. Ez volt, lehet, hogy igaz is volt, de mindenképpen szép mese volt.
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
