Az elvarázsolt erdő mélyén, a friss zöld lombok és virágillatú tisztások között éltek a tündérek. A tündérek vidáman röpködtek a fák koronája felett, szivárványos ruhájuk csillogott a napsütésben. Az erdő minden lakója szerette őket, mert a tündérek nem csak szépek voltak, hanem jólelkűek is, mindig segítettek, ahol tudtak. Az éjszakákon táncoltak a csillagos ég alatt, nappal pedig gondoskodtak az apró állatokról, virágokról és mindenről, amin segíthettek.
Ebben a varázslatos világban élt egy különleges tündér, akit Lillának hívtak. Lilla gyönyörű kék szemeivel mindenkit elvarázsolt. Szelíd volt és kedves, mindig mosolygott, még akkor is, ha valami nem sikerült neki azonnal. Volt azonban Lillának egy titka, amit csak kevesen tudtak. Bár mindennél jobban szerette volna, Lilla nem tudott repülni. Hiába próbálkozott, szárnyai nem emelték fel őt, mint a többi tündért.
Egy nap, amikor a reggeli harmatcseppek még csillogtak a fűszálakon, Lilla barátai, Csilla és Napsugár, vidáman szálltak mellé. – Gyere, repülj velünk a nagy tisztásra! – hívta Csilla. – Ott a legszebb a napfény! – mondta Napsugár. Lilla bólintott, bízva abban, hogy most talán sikerülni fog. Felmászott egy kis kőre, és szárnyait kitárva ugrott. De hiába, csak egy picit emelkedett el, majd puha puffanással visszaért a földre.
Barátai aggódva szaladtak hozzá. – Jól vagy, Lilla? – kérdezték egyszerre. – Igen, semmi baj – mosolygott a tündérke, de a szemeiben kis szomorúság csillant. – Bárcsak tudnék repülni, mint ti! – sóhajtott. – Sikerülni fog, csak próbáld újra! – bátorította Csilla. – Mindig melletted vagyunk – mondta Napsugár, és megölelték Lillát. De Lilla szívében egyre nagyobb lett a csalódottság.
Aznap este Lilla egyedül sétált a fák közt. Halkan dúdolt, miközben a csillagokat nézte. Egyszer csak egy mély hang szólalt meg egy bokor mögül. – Miért vagy ilyen szomorú, kis tündér? – kérdezte egy öreg manó, aki már nagyon sok mindent látott az erdőben. Lilla elmesélte, hogy nem tud repülni, bármennyire is próbálja, és attól fél, talán soha nem is fog.
A manó elgondolkodott, majd lassan így szólt: – Tudod, minden tündérnek szüksége van egy kis tündérporra, hogy repülhessen. Lehet, hogy neked másfajta tündérpor kell! – mondta, miközben egy apró, fénylő zacskót vett elő a zsebéből. – Próbáld ki ezt, de csak akkor, ha igazán hiszel magadban és a barátaidban! – tette hozzá mosolyogva.
Lilla hazasietett, és reggel első dolga volt, hogy elmesélte a barátainak, mit mondott az öreg manó. – Segítünk neked! – kiáltották a többiek lelkesen. Együtt keresték azokat virágokat, amelyekből a legfinomabb tündérport lehetett készíteni. Összegyűjtötték a harmatcseppeket, virágszirmokat, és együtt szórták a Lilla szárnyaira.
Ahogy Lilla felállt a kis dombra, a barátai köré gyűltek, kézen fogták és együtt számoltak vissza. – Három, kettő, egy! – Lilla elrugaszkodott, és ekkor valami csoda történt. Apró fények kezdtek szikrázni körülötte, szárnyai megremegtek, majd könnyedén felemelte a szél. Egyre magasabbra repült, a barátai kiáltásai és tapsolása közepette. Lilla végre úgy repült, ahogy mindig is álmodott róla.
Mikor leszállt, mindenki megölelte. – Lilla, te vagy a legbátrabb tündér! – mondták a többiek csillogó szemekkel. Lilla boldogan mosolygott, mert tudta, hogy nem csak a tündérpor segített neki, hanem az, hogy hitt önmagában és barátai szeretetében.
Ez a mese is azt tanítja, hogy mindannyian különlegesek vagyunk, még ha valamiben mások is. Sosem szabad feladni, ha valami elsőre nem sikerül, és mindig számíthatunk a barátainkra, akik segítenek átlendülni a nehézségeken. A szeretet, a bátorság és az összefogás valódi csodákra képes.
Így volt, igaz is volt, ez volt a mese! Vagy talán nem is volt, csak ilyen szép mese volt!
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
