Egy titokzatos reggel: a kesztyű nyomában
Volt egyszer egy aprócska, színes házikó az erdő szélén, ahol öt vidám manó éldegélt: Móric, Frici, Lili, Zsófi és a legkisebb, Pötyi. Egy hűvös, harmatos reggelen, mikor a falevelek még álmosan csüngtek az ágakon, Pötyi izgatottan szaladt be a konyhába.
– Gyerekek, nem találom a piros kesztyűmet! – kiáltotta. – Azt, amit anya kötött nekem, a puha, meleg fonalból!
A manók egymásra néztek. A piros kesztyű nem csak egy ruhadarab volt, hanem a kedvencük a téli napokon. Mindig együtt játszottak vele, gurigáztak a hóban, vagy épp hóembert építettek. Most azonban hűlt helye volt.
Hová tűnt a manók kedvenc téli ruhadarabja?
A konyha tele lett kérdésekkel. Lili pipiskedve keresett a kamrában, Frici a kandalló mögött nézett szét, Móric a fogasokat vizsgálta át. Zsófi pedig, aki mindig mindenre gondolt, így szólt:
– Talán kint felejtettük a tegnapi hógolyózás után! Gyertek, nézzük meg az udvaron!
A kis csapat papucsot húzott, kabátot vett, és már szaladtak is ki a ropogós hóba. Pötyi szemei fürkészték a fehérséget, de csak apró manólábnyomokat talált.
– Itt sincs – mondta csendesen.
Nyomozás kezdődik: gyanús jelek az erdő mélyén
Ekkor Frici észrevett valami különöset: apró, piros fonálcsík húzódott a hóban, mintha valaki elhúzott volna valamit.
– Nézzétek csak! – mutatott az erdő felé. – Talán arra vitte valaki!
A manók összebújtak, és elindultak a fonálcsíkot követve. Az erdőben minden nesz ismerős volt számukra, de most valahogy minden titokzatosabbnak tűnt. Az egyik fa tövében egy pici mókus szuszogott, arca csupa huncutság.
– Jó reggelt, Mókuska! – köszöntötték egyszerre.
A mókus barátságosan visszaintegetett a farkával, de tagadta, hogy látta volna a kesztyűt.
A fonál tovább kanyargott, egészen egy bokor alá, ahol egy riadt kismadár kuporgott.
– Nem láttad a piros kesztyűnket? – kérdezte tőle Lili.
A madárka csak a fejét rázta, de ekkor Pötyi észrevett valami pirosat a bokor mögött. Sietve odaszaladtak, ám csak egy fonálgombolyagot találtak. A kesztyű sehol.
Barátság és összefogás a manók között
A manók kicsit szomorúak lettek, de nem adták fel. Zsófi megölelte Pötyit.
– Ne búsulj, együtt biztos megtaláljuk! – vigasztalta.
Közben Móricnak támadt egy ötlete.
– Kérdezzük meg a régi baglyot a tölgyfán! Mindent lát, ami az erdőben történik!
Fölfutottak hát a nagy tölgyhöz, ahol a bölcs bagoly üldögélt.
– Jó napot, Bagoly bácsi! – köszönték illedelmesen. – Nem látta véletlenül a piros kesztyűnket?
A bagoly hunyorított egyet, és így felelt:
– Tegnap késő este egy szélfúvás sodorta el a kesztyűt. Láttam, ahogy az erdő mélyébe repült. Talán valaki magához vette, hogy megvédje a hidegtől.
A manók fellelkesültek, és tovább kutattak. Egy kis odúban végül egy egércsaládra bukkantak, akik boldogan melengették magukat a piros kesztyűben.
– Sajnáljuk, ha megbántottunk titeket – szólalt meg Pötyi. – Csak nagyon szerettük azt a kesztyűt…
Az egérmama bólintott.
– Olyan hideg volt éjszaka. A kis egérkék majd megfagytak volna, ha nem bújnak bele a meleg kesztyűbe. De ha vissza akarjátok, visszaadjuk!
A manók összenéztek. Lili megsimogatta az egérkék fejét.
– Maradjon nálatok! Nekünk van még más kesztyűnk. A legfontosabb, hogy senki ne fázzon!
Meglepetés a végén: a kesztyű története folytatódik
Az egércsalád boldogan köszönte meg a manók kedvességét. A kis csapat mosolyogva indult haza, és útközben énekeltek, táncoltak a friss hóban.
Otthon Frici elővette a régi fonalakat, és új kesztyűt kötött Pötyinek. Azóta is emlegetik az eltűnt kesztyű történetét, és mindenki tudja: ha szeretettel és összefogva segítünk egymáson, akkor mindig meleg lesz a szívünk, még a leghidegebb télen is.
Így volt, úgy volt, igaz mese volt! Vagy talán mégsem…?
Erre kerestek a legtöbben: mesék, esti mese gyerekeknek, mese gyerekeknek, esti mesék, karácsonyi mesék, mesék gyerekeknek, rövid mese, altató esti mese, kiskutyás mesék, esti mesék gyerekeknek, gyerek mese, esti mese ovisoknak, rövid mesék, altató mese gyerekeknek, mese ovisoknak, gyerekmesék.
