Ábel kíváncsian körbejárta a fát, s megsimogatta a törzsét. Egyszer csak halk, mély hangot hallott: "Üdvözöllek, Ábel!" A fiú először megijedt, de aztán rájött, hogy az öreg tölgyfa szólt hozzá. "Te… te tudsz beszélni?" kérdezte bátortalanul. "Igen, tudok. Akik tiszta szívvel jönnek hozzám, azokkal szívesen elbeszélgetek" – mondta a fa barátságosan.

Ábel leült a fa tövébe, és kíváncsian figyelte a tölgyfa mélyen zengő szavait. "Mesélj nekem, öreg tölgyfa! Mióta vagy itt az erdőben?" – kérte Ábel. "Ó, gyermekem, már több száz éve állok itt. Sok mindent láttam: esőt, napfényt, vihart, vidám gyerekeket és szomorú embereket. Láttam, ahogy felnőnek, majd újra gyerekek játszanak alattam. Egykor az egész erdő tele volt hozzám hasonló fákkal, de mostanra már kevesen maradtunk."

Ábel csodálkozva hallgatta a fa szavait. "És miért olyan fontosak a fák az embereknek?" – kérdezte. Az öreg tölgyfa egy pillanatra elgondolkodott, majd így válaszolt: "Mi, fák, tisztítjuk a levegőt, otthont adunk madaraknak, mókusoknak és más állatoknak. Árnyékot nyújtunk a melegben, és széppé tesszük a világot. Ha vigyáztok ránk, mi is vigyázunk rátok."

Ábel minden nap visszajárt az öreg tölgyfához. A fa mesélt neki a régi időkről, amikor még vadlovak futottak az erdőben, és arról is, hogyan kell óvni a természetet. Egy nap Ábel azt kérdezte: "Hogyan segíthetek én a fáknak, ha csak egy kisfiú vagyok?" Az öreg tölgyfa így felelt: "Minden apró segítség számít. Ne tépj le minden virágot, ne törj le gallyakat, és szólj a barátaidnak is, hogy ők is vigyázzanak az erdőre."

Telt-múlt az idő, Ábel és az öreg tölgyfa barátsága egyre erősebb lett. Egy sötét, borús estén vihar kerekedett. A szél hangosan süvített, a villámok cikáztak az égen. Ábel aggódva nézett ki az ablakon: vajon az öreg tölgyfa jól van? Másnap reggel első útja az erdőbe vezetett. A tölgyfa egyik nagy ága letörött a viharban, a fa szomorúan állt.

Ábel nem volt egyedül a bánatával. Az egész falu hallotta, mi történt. A gyerekek és a felnőttek együtt mentek ki az erdőbe. Segítettek eltakarítani a letört ágakat, és gondosan ápolták a tölgyfa törzsét. "Ez az én barátom" – mondta Ábel a többieknek. "Segítsünk neki, hogy újra erős legyen!"

A tölgyfa, bár már nagyon öreg volt, érezte a szeretetet és a gondoskodást. "Köszönöm, Ábel. Köszönöm nektek, emberek. Együtt erősebbek vagyunk" – suttogta, miközben a levelei megzizzentek a szélben.

Évek teltek el, Ábel felnőtt lett, de sosem felejtette el az öreg tölgyfát. Minden tavasszal elültetett egy-egy facsemetét az erdőben. Amikor elbúcsúzott a tölgyfától, így szólt: "Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni, vigyázni és segíteni. Mindig emlékezni fogok rád."

Így volt, igaz volt, vagy talán csak mese volt, de Ábel története megtanította mindenkinek, hogy a szeretet és a gondoskodás csodákra képes. Aki szívből szeret, az képes megóvni az erdőket, a fákat, és velük együtt az egész világot.

Ez volt, ami volt, talán így is volt, talán nem, de ilyen szép mese volt!

A A fiú és az öreg tölgyfa bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.