Gazdija, Anna néni gondosan ügyelt rá, hogy mindig legyen a tálkájában friss tej és puha falatok. Cirmi azonban úgy gondolta, hogy minél többször néz be a konyhába, annál többször kaphat pár falatot. Egy nap, amikor Anna néni épp almás pitét sütött, Cirmi odasomfordált mellé, és kérőn nézett fel rá.

– Már megint éhes vagy, Cirmikém? – kérdezte Anna néni nevetve.

– Nyávog! – felelt Cirmi, és a farkincájával vidáman csapkodott.

Így kezdődött hát Cirmi nagy evésének története. Reggelire kapott egy tál tejet, ebédre egy kis csirkét, vacsorára halat. De Cirminek ez sem volt elég, hiszen mindenhol talált egy-egy lehullott falatkát, vagy egy kis morzsát az asztal alatt.

Egyik nap Anna néni észrevette, hogy Cirmi már nem olyan fürge, mint régen. Ha fel akart ugrani a kedvenc ablakpárkányára, nagyon nehezen ment neki. Sőt, a kertben a pillangókat sem kergette már, hanem inkább csak elnyúlt a napon, és álmodozva szuszogott.

– Mi lehet veled, Cirmikém? – kérdezte Anna néni aggódva. – Talán egy kicsit sokat ettél mostanában?

Cirmi lesütötte a szemét. Ő is érezte, hogy valami nem stimmel. Nem volt kedve játszani, és néha a pocakja is fájt.

Egy nap Anna néni elvitte Cirmit a doktor bácsihoz, aki nagyon jól értett az állatokhoz. A doktor bácsi alaposan megvizsgálta Cirmit.

– Nos, Anna néni – mondta bölcsen –, Cirmi túlsúlyos lett. Ezért fáradékony, és fájhat a pocakja is. Mostantól figyelnünk kell arra, mennyit eszik, és többet kell játszania.

Cirmi először nagyon szomorú lett. Azt hitte, hogy mostantól soha többé nem ehet finom falatokat. Anna néni azonban megsimogatta, és megnyugtatta.

– Ne félj, Cirmikém. Nem arról van szó, hogy soha többé nem kapsz finomságot. Csak ügyesebbnek kell lennünk, és mindenből csak annyit eszünk, amennyi egészséges. És persze többet fogunk játszani együtt!

Innentől kezdve Anna néni minden nap játszott Cirmivel. Gombolyagot gurítottak a nappali közepén, Cirmi pedig ugrándozott utána. Néha elbújtak a szoba sarkaiban, és bújócskáztak. Ha Cirmi ügyesen játszott, Anna néni megsimogatta, és adott neki egy pici jutalomfalatot.

Cirmi napról napra egyre fürgébb lett. Egyik reggel aztán, nagy meglepetésére, gond nélkül felugrott a kedvenc ablakpárkányára, és onnan nézte a madarakat. Anna néni nagyon büszke volt rá.

– Ügyes vagy, Cirmikém! – kiáltotta boldogan.

Még a doktor bácsi is elcsodálkozott a változáson, amikor legközelebb meglátta Cirmit.

– Csodás lett az eredmény, Cirmi! Most már egészséges vagy és boldog – mondta mosolyogva.

Cirmi megtanulta, hogy az evés csak egy része a boldog cicás életnek. Fontos a játék, a mozgás, és az, hogy másokat is szeressünk. Azóta mindig játszik a többi cicával is, és ha valaki szomorú, odabújik mellé, hogy felvidítsa.

Ha néha megkívánja a sok finomságot, eszébe jut, hogy mennyire jó érzés, amikor egészséges és vidám lehet. Így aztán mindenből csak annyit eszik, amennyi jólesik, és a többit inkább meghagyja a barátainak.

Így történt, hogy Cirmi, aki egyszer túl sokat evett, végül megtanulta, mi az igazi boldogság titka: szeretet, mértékletesség, játék és barátság.

Így volt, úgy volt, igaz mese volt, tán igaz sem volt.

A A cica, aki túl sokat evett bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska búzaszem, aki a tavaszi napfényben pihent a föld meleg ölében. Mellette szorgos földigiliszták, fürge hangyák és vidám cseresznyemagok laktak, de ő csak csendben álmodozott arról, hogy egyszer majd valami különleges dolog történik vele. Egy napon Palkó, a kisfiú és mamája, Ilonka néni, eljöttek a mezőre, hogy megnézzék a frissen elvetett búzát.

„Nézd csak, mama, milyen picik ezek a magok!” csodálkozott Palkó.

„Igen, kicsim, de hatalmas erő rejlik bennük. Ha vigyázunk rájuk, csodás dolgokat adnak nekünk” mosolygott Ilonka néni.

A búzaszem meghallotta a szavaikat, és elhatározta, hogy a világ legszebb kalásza lesz. A tavaszi eső langyosan kopogott, a nap melegen simogatta, s a búzaszem egyre növekedett, míg végül aranyszínű kalásszá érett.

Ősi hagyományok és a búza szimbolikája

Ahogy a nyár végéhez közeledett, a mezőn ünnepi készülődés kezdődött. Szomszéd falvakból jöttek az emberek, hogy együtt arassanak, és közösen örüljenek a termésnek. A búzából fonták a kenyérkoszorút, amit aztán a templomba vittek, hogy hálát adjanak a föld ajándékáért.

Az öreg Miska bácsi, aki mindig mesélt a gyerekeknek, most is hozzálépett Palkóhoz.

„Tudod, fiam, a búza az élet szimbóluma. Amíg van búza, lesz kenyér is az asztalon. Nagy kincs ám ez!” mondta komolyan.

Palkó bólintott, és megsimogatta a frissen aratott búzaszálakat. Érezte, hogy valami varázslatos dolog történik vele: mintha a búzaszemek összes titkos története most beleszállna a szívébe.

A búzaszem tápláló ereje és egészségünk

Őszi estéken Ilonka néni frissen sült kenyeret szeletelt, az egész konyhát mennyei illat töltötte be. Palkó minden falatban érezte a nyári nap melegét, a tavaszi eső frissességét, és azt a szeretetet, amivel a földművesek gondozták a búzát.

„Mama, miért olyan finom a kenyér?” kérdezte egy este.

„Azért, mert minden szem búza tele van erővel, napfénnyel és szeretettel. Ez adja nekünk az energiát, hogy nagyokat játszhass, tanulhass és egészséges legyél” válaszolta anyukája.

Palkó elgondolkodott. Milyen csodás, hogy egy apró magból ennyi minden lesz! Kenyér, kalács, sütemény, sőt még tészta is – mind a búzaszem varázslatából születik.

Sütés-főzés: búzából készült finomságok

Egyik délután Ilonka néni megtanította Palkót kalácsot fonni. Lisztet szórtak a deszkára, dagasztották a tésztát, majd együtt formázták a fonott kalácsot.

„Ha szeretettel sütjük, még finomabb lesz” nevetett Ilonka néni. „Mindenki, aki eszik belőle, érzi majd a szíved melegét.”

Palkó ügyesen dolgozott, és amikor a kalács kisült, az egész család köré gyűlt. Mindenki dicsérte, hogy milyen puha és finom lett. Palkó büszke volt, hogy ő is segíthetett, hiszen most már tudta, micsoda varázslat rejlik a búzaszemben.

A búzaszem szerepe a jövő élelmezésében

Az idő múltával Palkó megnőtt, de sosem felejtette el, amit a búzáról tanult. Egyszer, amikor az iskolában arról beszélgettek, hogyan lehet segíteni azoknak, akiknek kevés ennivaló jut, felállt és megszólalt:

„Ha mind vigyázunk egymásra, és megbecsüljük azt, amit a föld ad, mindenki kaphat a búzaszem varázsából.”

A tanító néni mosolygott, és azt mondta, Palkónak igaza van. A búzaszem nemcsak élelmet ad, hanem összeköt minket – a múltat a jelennel, a családokat, a barátokat, a boldog közös pillanatokat.

És ez a varázslat sosem fogy el, amíg szeretettel, gondossággal és jósággal tekintünk mindarra, amit a földtől kapunk.

Így volt, igaz volt, ez volt a mese! Vagy így volt, vagy nem volt, ilyen volt a mese! Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem – így volt, ez volt a búzaszem varázsa.

A A búzaszem varázsa bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.