Volt egyszer egy sárga, pelyhes kiscsibe, aki egy szép tavaszi reggelen boldogan pattant ki az ágyából. Csipegetni kezdett, és már alig várta, hogy köszöntse a napot hangos „csip-csip”-pel. De ahogy kinyitotta a csőrét, egy hang sem jött ki rajta. A kiscsibe csak nézett döbbenten, aztán újra próbálkozott, de a hangja mintha eltűnt volna.

Ez nagyon furcsa volt, hiszen a kiscsibe mindig vidáman énekelte reggeli dalait. Most viszont csend vette körül, még a többi csibe is meglepődött. „Miért nem csipegsz, kiscsibe?” – kérdezte az egyik társa. „Nem tudom… elvesztettem a hangomat!” – válaszolta a kiscsibe szomorúan, bár hang nélkül csak tátogott.

Az első próbálkozások: hol lehet a hangja?

A kiscsibe gondolkodott, hogy vajon hová tűnhetett a hangja. Először körbeszaladt a baromfiudvarban, benézett a szalmabálák közé, a víztál mögé, sőt, még a tojóládába is. „Hangocska, hol vagy?” – suttogta, hátha így meghallja a hangját, de semmi válasz nem érkezett.

Aztán a kiscsibe felmászott egy nagyobb kőre, megkocogtatta a csőrét, hátha csak elakadt valahol az ének. De csak a csend maradt vele. „Biztos valahol elbújt” – gondolta, és úgy döntött, útnak indul, hogy megtalálja az elveszett hangot.

Barátok segítsége: a kacsa és a malac tanácsai

Elsőként a tó partján lakó kacsa barátjához ment. „Kedves Kacsa, nem találom a hangomat, nem tudnál nekem segíteni?” A kacsa elgondolkodott, majd így szólt: „Próbáltál már úszni? Néha a vízben bújik el a hang!” Próbálkoztak egy kicsit úszkálni, de a kiscsibe hangja nem került elő.

Ezután a malachoz szaladt. „Malac, elveszett a hangom, mit tegyek?” A malac vigasztalóan válaszolt: „Talán a pocsolyában hagytad. Gyerünk, keressük meg együtt!” De bármennyit túrták a sarat, a hang nem került elő.

A réten tett felfedezések és a tücsök dala

A kiscsibe továbbindult a rétre, ahol mindenféle bogár és virág között sétált. Egyszer csak meghallott egy csodálatos, finom zenét. Egy tücsök játszott gyönyörű dallamot. A kiscsibe odament hozzá, és elmesélte, hogy elvesztette a hangját. A tücsök így válaszolt: „A hangod sosem tűnik el igazán, néha csak elbújik. Próbálj meg nagyon figyelni és szívedből énekelni, lehet, hogy így visszatalál hozzád!”

Az öreg bagoly bölcsessége: a hang titka

A kiscsibe ezután a nagy tölgyfához ment, ahol az öreg bagoly lakott. „Bagoly bácsi, mit tegyek, hogy visszajöjjön a hangom?” Az öreg bagoly komolyan nézett rá, majd így szólt: „Néha, ha félsz vagy szomorú vagy, a hangod elrejtőzik. De ha bátor leszel, és szereted magad, a hangod visszatér.” A kiscsibe elgondolkodott ezen a tanácson.

Az erdő mélyén: különös hangok keresése

Az erdő mélyén a kiscsibe sokféle hangot hallott: a madarak csicsergését, a szél susogását, a patak csobogását. Megpróbálta utánozni mindegyiket, hátha így visszajön a hangja, de még mindig nem sikerült megszólalnia. Egy kicsit elszomorodott, de úgy érezte, nem adhatja fel.

A kiscsibe bátorsága: szembenézés önmagával

Leült egy kőre, és mély levegőt vett. „Nem vagyok egyedül, sok barátom segít nekem” – gondolta, és egy pillanatra boldogság töltötte el a szívét. Eszébe jutott, hogy mennyire szereti a dalolást és hogy mennyi örömet szerez vele másoknak.

Egy váratlan találkozás és a megoldás közel

Ekkor egy kis mókus ugrott elé. „Miért vagy szomorú?” – kérdezte. „Elvesztettem a hangomat” – felelte a kiscsibe. A mókus mosolygott: „Én is féltem régen, de aztán megtanultam, hogy minden bennem van, csak hinnem kell magamban!” A kiscsibe megköszönte a tanácsot, és felbátorodott.

Az elveszett hang újra megtalálása öröme

Ahogy elindult hazafelé, egyszer csak észrevette, hogy a szíve megtelt szeretettel és bátorsággal. Próbált egy kis „csip-csip”-et mondani, és lám, a hangja visszatért! Olyan boldog lett, hogy rögtön énekelni kezdett, s a rét minden lakója csatlakozott hozzá. Mindenki örült, hogy a kiscsibe újra énekel.

A kiscsibe tanulsága: higgy magadban mindig

A kiscsibe megtanulta, hogy a hangját akkor is megtalálhatja, ha hisz önmagában és megnyitja a szívét a szeretet és a barátság előtt. Így történt, hogy a kiscsibe elveszett hangja végül hazatalált hozzá.

Így volt, úgy volt, igaz mese volt!

A A kiscsibe és az elveszett hangja bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

Messze-messze, egy zöldellő mező szélén állt egy pihe-puha kis baromfiudvar. Itt éltek a tyúkanyók, a kotlósok, s persze a sok-sok vidám kiscsibe. Közülük is a legkisebb és legélénkebb volt Csipi, akit mindenki csak a neve után szólított: "Csipi, hol vagy már megint?" – kérdezték gyakran a többiek, mert Csipi mindig fürkészte a világot, szerette felfedezni a környéket, és a legkisebb neszre is kíváncsian kapta fel a fejét.

Az első lépések: bátorság a széllel szemben

Egy szép tavaszi napon Csipi a fűben totyogott, mikor hirtelen nagy szél támadt. A szél játszani kezdett vele, felborzolta a tollait, sőt, még egy száraz falevelet is Csipi orrocskája elé sodort.

– Hűha, milyen gyors vagy! – rikkantotta a kiscsibe a szélnek.

A szél csak nevetett, és lágyan megsimogatta Csipi buksi fejét. A többi kiscsibe kicsit félt a széltől, de Csipi inkább izgatott lett:

– Vajon le tudnám-e futni a szelet? – gondolta magában.

Álmok szárnyán: honnan jött a verseny ötlete?

Aznap este Csipi nem tudott elaludni. Az ablak résein át hallgatta a szél susogását, és egyre csak azon gondolkodott, vajon milyen lehet versenyezni a széllel. A holdfényben megcsillantak a szemei, és álmodozva szólt halkan:

– Nagy kaland lenne, az biztos! Talán ha elég gyorsan futok, egyszer én is olyan szabad lehetek, mint a szél!

A tyúkanyó mindezt hallotta, és kedvesen megdorgálta Csipit:

– Kicsi vagy még ahhoz, hogy a széllel versenyezz. De ha nagyon akarod, próbáld meg – csak légy óvatos!

A szél ereje: barát vagy ellenfél a futamban?

Másnap reggel Csipi elszántan lépett ki a baromfiudvar kapuján. A mezőn újra feltámadt a szél, s mintha csak várta volna Csipit. A kiscsibe vidáman szólt:

– Futunk egyet, Szél? – kérdezte.

– Hát hogyne! – felelte a Szél, miközben körbetáncolta Csipit. – De vigyázz, én nagyon gyors tudok lenni!

Csipi mosolygott, nem ijedt meg. Ő tudta, hogy a szívével fut, s ez talán elég lesz.

Felkészülés a nagy megmérettetésre

A verseny előtt Csipi gyakran gyakorolt. Tanult a tyúkanyótól, hogyan kell gyorsan kapirgálni, és megfigyelte a futóegeret is, hogyan szalad a fűben. Néha elbotlott, néha elfáradt, de mindig újra nekilendült.

Egy nap a baromfiudvar lakói összegyűltek, hogy bátorítsák Csipit:

– Menni fog, Csipi! – kiabálták.

A kiscsibe izgatott lett, de közben egy kicsit félt is. Vajon mi fog történni?

Az első verseny: izgalmak és meglepetések

Elérkezett a verseny napja. A mező széle volt a rajtvonal, a rét közepi nagy fa pedig a cél. A Szél füttyentett egyet, és máris indult a futam! Csipi izgatottan futott, csapkodott apró szárnyaival. A szél hol előtte, hol mögötte kanyargott, néha játékosan meglökte Csipit.

– Ügyes vagy, Csipi! – kiáltotta a Szél. – De vigyázz, itt egy pocsolya!

Csipi épp időben ugrott át a pocsolyán.

Barátság szövődik: találkozások útközben

A futam közben Csipi találkozott Bercivel, a kis nyuszival, aki szintén futott a mezőn.

– Hová szaladsz, Csipi? – kérdezte Berci.

– A Széllel versenyzek! – nevetett Csipi.

– Én is csatlakozom! – mondta Berci, és együtt szaladtak tovább.

A Szél is örült, hogy új barátokat szerzett, és néha segített is nekik, hogy gyorsabbak legyenek.

A kihívások leküzdése: tanulás és fejlődés

Az út nehéz volt. Volt, hogy elbotlottak, megálltak pihenni, vagy épp egymást biztatták.

– Ne add fel, Csipi! – kiabált Berci.

– Együtt bármire képesek vagyunk! – válaszolta Csipi.

A Szél is néha lassított, hogy segítsen nekik felzárkózni.

A célvonal közelében: az utolsó nagy hajrá

Már látszott a nagy fa, a célvonal! Csipi és Berci minden erejüket összeszedték. A Szél is teljes erőből fújt, hogy lendületet adjon nekik.

– Futás, Csipi! – kiáltotta a Szél.

Csipi és Berci egyszerre értek célba, fáradtan, de boldogan.

Győzelem vagy tanulság: mit adott a kaland?

Mindenki ünnepelte őket. Csipi megtanulta, hogy a bátorság, a kitartás és a barátság sokkal fontosabb, mint az, hogy ki fut gyorsabban.

– Köszönöm, Szél! – mosolygott Csipi. – És köszönöm, Berci! Együtt volt jó igazán!

Így történt, hogy a kiscsibe barátságot kötött a széllel és a nyuszival, és megtanulta, hogy a szeretet és a jószívűség mindig célba visz.

Így volt, igaz volt, tündérmese volt – talán meg sem történt, de a szívedben elfér!

A A széllel versenyző kiscsibe bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

Napja hang nélkül kezdődött, és Pipi szomorúan nézett körbe az udvaron. A többiek vidáman csipogtak és ugrándoztak, de Pipi csendben maradt. "Mit tehetnék, hogy visszaszerezzem a hangomat?" töprengett. Úgy döntött, hogy elindul és segítséget kér a barátaitól.

Először a vidám kismalac, Micihez ment. "Mici, elveszett a hangom!" suttogta elkeseredetten. Mici gondolkodott egy kicsit, majd azt mondta: "Ne aggódj, Pipi! Keressünk valakit, aki tud segíteni!" Így ketten elindultak az erdő felé, abban a reményben, hogy megtalálják Pipi elveszett hangját.

Ahogy az erdőbe értek, találkoztak Bagollyal, aki éppen egy ágon üldögélt. "Bagoly, segíts nekem! Elveszett a hangom!" kérlelte Pipi. Bagoly okos volt és bölcs, és azt javasolta: "Talán az erdő mélyén megtalálhatjátok. Kövessétek a nyomokat a fák között!"

Pipi, Mici és Bagoly együtt indultak tovább, figyelve a fák közötti jelekre. Hirtelen egy furcsa, susogó hangra lettek figyelmesek. "Ez biztosan a szél!" mondta Mici, de Pipi úgy érezte, hogy több annál. "Lehet, hogy a hangom közel van!" gondolta izgatottan.

Közel egy régi tölgyfához megálltak, ahol egy kis mókus éppen makkot gyűjtött. "Szia, Mókus! Nem láttad Pipi hangját errefelé?" kérdezte Mici. A mókus mosolyogva mondta: "Talán a patak felé sodródott, ott mindig történik valami érdekes."

Elindultak a patakhoz, és ahogy közeledtek, egyre inkább úgy érezték, hogy valami különleges vár rájuk. A patak partján egy kis béka ült, aki vidáman kuruttyolt. "Szia, Béka! Nem hallottál egy elveszett hangot errefelé?" kérdezte Pipi reménykedve. A béka nevetett: "Tegnap egy különleges dallamot vitt az ár. Talán az lehetett a te hangod!"

Pipi szíve megtelt reménnyel. A barátok együtt visszamentek a patakhoz, és közösen elénekelték Pipi kedvenc dalát, abban a reményben, hogy a hang visszatér hozzá. És láss csodát, ahogy a dal végére értek, Pipi újra hallotta a saját csipogását!

"Megvan a hangom!" kiáltotta boldogan, és a barátai vidáman tapsoltak neki. Pipi megértette, hogy a barátok segítségével minden nehézséget legyőzhet. Ahogy hazafelé tartottak, Pipi hálával gondolt arra, milyen jó is, hogy ilyen nagyszerű barátai vannak.

Így volt, igaz volt, lehet, hogy nem is volt teljesen igaz, de Pipi, Mici, Bagoly és a többiek együtt mindig csodákra képesek voltak.

A A kiscsibe és az elveszett hangja bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

Egy nap, miközben a Nap sugaraiban fürdött, Pipi találkozott a Széllel. A Szél, játékosan körbetáncolva, így szólt: „Szia, Pipi! Hallottam, hogy versenyezni szeretnél velem. Mit szólnál egy kis kihíváshoz?”

Pipi szeme felcsillant. „Igen, Szél! Meg akarom próbálni! De hogyan versenyezhetnék veled, aki olyan gyorsan szállsz?”

A Szél elmosolyodott, és susogva válaszolt: „Ne aggódj, segítek neked. Csak kövess és hallgass a szívedre!”

Pipi szárnyait kitárva futni kezdett a mezőn. A Szél gyengéden fújta hátra a tollait, segítve őt az úton. Ahogy a kiscsibe egyre gyorsabban száguldott, érezte, hogy a Szél valóban segítő társa lett.

„Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors lehetek!” kiáltotta Pipi örömmel.

Ahogy haladtak az úton, találkoztak más állatokkal is, akik kíváncsian figyelték a versenyt. A nyuszi, a mókus és még a bölcs bagoly is bámulta a kiscsibe és a Szél lenyűgöző táncát.

„Sosem láttam még ilyet!” mondta a nyuszi, füleit csapdosva az izgalomtól.

„Pipi valóban különleges,” bólogatott a bagoly. „A bátorsága és a Szél barátsága igazán csodás dolgokra képes.”

Ahogy Pipi és a Szél elérték a mező szélét, a kiscsibe megállt, lihegve, de mosollyal az arcán. „Köszönöm, Szél! Ez fantasztikus volt!”

A Szél halk susogással válaszolt: „Te is csodálatos voltál, Pipi. Mindig emlékezz, hogy a szeretet és a barátság szárnyakat adhat.”

Ekkor a nap már lenyugvóban volt, és a mezőt aranyló fény öntötte el. Pipi hálásan nézett körül, és látta, hogy mindenki mosolyog. A nyuszi, a mókus és a bagoly is közelebb lépett, hogy gratuláljanak neki.

„Pipi, te vagy a legbátrabb kiscsibe, akit valaha láttunk!” kiáltotta a nyuszi.

„És a leggyorsabb!” tette hozzá a mókus, miközben tapsolt.

A bagoly bölcsen megszólalt: „Ez a nap emlékeztet minket arra, hogy a szeretet és az együttműködés segíthet legyőzni minden akadályt.”

Pipi boldogan nézett társaira, és érezte, hogy a szíve tele van melegséggel és szeretettel. Tudta, hogy a Szél barátsága és a többiek támogatása nélkül ez a nap nem lett volna ilyen különleges.

Így történt, hogy Pipi, a kiscsibe, aki egykor arról álmodott, hogy versenyez a széllel, megtanulta, hogy a szeretet és a barátság valóban csodákra képes.

Így volt, igaz volt, mese volt!

A A széllel versenyző kiscsibe bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy napsütötte kis tanya szélén egy öreg pajta, ahol sok állat lakott. A pajta poros szénapadlásán lakott egy öreg, szürke macska, akit mindenki csak Bodzának hívott. Bodza mindig komótosan járt-kelt, szerette a csendet és a meleg helyeket. Az állatok tisztelték őt, de kicsit tartottak is tőle, mert Bodza már sok mindent megélt, és tekintélyt parancsolóan nézett mindenkire sárga szemeivel.

Egy nap azonban különös dolog történt a pajtában. A tyúkanyó friss, pihe-puha kiscsibéket hozott a világra, és a legkisebb, legfürgébb közülük egy aprócska, sárga foltos csibe volt, akit mindenki csak Pihének nevezett. Pihe kíváncsi, bátor és nagyon barátságos volt, mindennap új dolgokat akart felfedezni a pajtában.

A kiscsibe első találkozása az öreg macskával

Egy reggel Pihe elcsatangolt a többiektől, és a pajta sötétebb sarkába tévedt, ahol Bodza szokott heverészni. Pihe megállt, és bámulta a nagy, szürke macskát, aki éppen a bajuszát tisztogatta.

– Jó reggelt, Bodza bácsi! – csipogta vidáman a kiscsibe.

Bodza lassan felemelte a fejét, és meglepve nézett a bátor kiscsibére.

– Jó reggelt, kicsi tollgombóc – dorombolta mély hangon. – Mit keresel itt, egyedül?

– Csak körülnézek. Olyan érdekes ez a sarok! – válaszolta Pihe, és közelebb lépett.

Bodza elmosolyodott, és visszafeküdt. Nem bánta, hogy megzavarták, de nem is szokott hozzá, hogy valaki ennyire közel merészkedjen hozzá.

Félelem és kíváncsiság: a két állat első napjai

Tyúkanyó később észrevette, hogy Pihe eltűnt, és aggódva keresni kezdte. Amikor meglátta, hogy a kiscsibe Bodza mellett üldögél, ijedten csapta össze a szárnyait.

– Pihe, gyere vissza gyorsan! – kiáltotta.

Pihe azonban csak visszacsipogott:

– Nem kell félni, anyukám, Bodza bácsi kedves!

Tyúkanyó nem volt olyan biztos ebben, hiszen mindenki tudta, hogy a macskák néha szeretik a csibéket… de talán másképp, mint a barátokat. Bodza viszont csak legyintett a farkával, és így szólt:

– Ne aggódj, tyúkanyó! Már öreg vagyok, sokkal jobban szeretek csendben szundikálni, mint csibéket kergetni.

A következő napokban Pihe egyre többször felkereste Bodzát. Néha még egy-egy szem magot is vitt neki ajándékba, amit talált a szalmában. Bodza először csak mosolygott, aztán mesélni kezdett a régi időkről, mikor ő is fiatal cica volt, és mindenféle kalandokba keveredett.

Közös kalandok és a bizalom kialakulása

Hamarosan Pihe és Bodza igazi barátok lettek. Egyik délután vihar tört ki, és a kiscsibe nagyon megijedt a dörgéstől. Gyorsan Bodzához szaladt, és odabújt a bundájához.

– Ne félj, Pihe – mondta Bodza. – A vihar hamar elvonul, és a nap újra kisüt.

Pihe érezte, hogy Bodza puha bundája alatt biztonságban van.

Másnap, amikor Pihe elakadt egy lyukas deszkában, Bodza sietett a segítségére. Óvatosan kihúzta a csibét a bajból, és óvóan nyalogatta meg a fejét.

– Látod, a barátok mindig segítenek egymásnak! – mondta Bodza.

Az állatok egyre gyakrabban látták együtt a különös párost: a kiscsibe játszott Bodza farkával, vagy csak üldögéltek a napfényben, és nézték, ahogy a fecskék röpködnek az eresz alatt.

Mit tanulhatunk a kiscsibe és a macska történetéből

Így lett Pihe, a bátor kiscsibe és Bodza, az öreg, bölcs macska legjobb barátok. Megtanulták, hogy nem a külső vagy a szokások számítanak, hanem az, hogy figyeljünk egymásra, legyünk jók és segítőkészek. Akár különbözünk, akár nem, a szeretet és a jóság minden szívet közelebb hozhat egymáshoz.

Hát így volt, igaz volt, ez volt a mese! Vagy talán mégsem, de ilyen egy szép mese!

A A kiscsibe meg az öreg macska bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

Az egyik napsütéses reggelen különleges izgalom uralkodott el a baromfiudvarban. A kiskakas már kora hajnalban kukorékolt, mintha valami fontosat akarna bejelenteni. A tyúkok egymásnak suttogták a hírt: ma érkeznek az új kiscsibék, akiket mindenki nagyon várt már.

A régi ólban, a meleg szalma között, egyszer csak halk csipogás hallatszott. A gazda óvatosan kinyitotta a kis ajtót, és sorban kivette a sárga pihés csibéket. Mindegyikük kíváncsian nézett körül nagy, fekete szemecskéivel, és ide-oda totyogtak a földön, apró lábaikkal lépkedve. A mama tyúk büszkén figyelte őket, s a kiscsibék kicsit megszeppenve bújtak hozzá.

A baromfiudvar lakóinak reakciói az új jövevényekre

A baromfiudvar többi lakója izgatottan várta, hogy megismerhesse az új csibéket. A vén liba, Márton, komótosan odasétált, és mély hangján így szólt: „Nézzétek csak, micsoda apró vendégek érkeztek ma ide!”

A pulyka, akit mindenki csak Palkónak hívott, szélesre tárta szárnyait, és így kiáltott: „Üdvözlünk benneteket, kis barátaink!” A csirkék kíváncsian bámulták az érkezőket, és egyikük, a legbátrabb, odatipegett a legkisebb csibéhez.

„Szia! Én Pici vagyok. Hogy hívnak téged?” kérdezte mosolyogva.

„Csipi vagyok” felelte félénken a kiscsibe, és bátortalanul integetett a szárnyacskájával.

A többi csibe is bemutatkozott: volt köztük Sárga, Pelyhes és Bátor. Mindannyian más-más színűek és mintájúak voltak, de egyformán kedvesek és vidámak.

Hogyan ismerkednek a kiscsibék az új környezettel?

A baromfiudvar hatalmas volt a kiscsibék számára. Minden tele volt újdonsággal: friss fűvel, apró kavicsokkal, és sok-sok rohangáló bogárral. Csipi és testvérei először csak lassan, anyjuk nyomában merészkedtek ki, de ahogy telt az idő, egyre bátrabbak lettek.

„Szeretnétek megismerni a tópartot?” kérdezte tőlük Márton liba. A kiscsibék összenéztek, és izgatottan bólogattak.

A liba elvezette őket a tóhoz, ahol a víz tükrében nézegethették saját magukat. A csibék csodálkozva figyelték a vízben úszó békákat és a libákat, akik ügyesen lebegtették lábaikat. Pelyhes megpróbált utánuk menni, de a mamája óvatosan visszahúzta.

„Majd ha nagyobb leszel, akkor úszhatsz!” mondta neki kedvesen.

A gondoskodás szerepe a csibék fejlődésében

A napok gyorsan teltek. A mama tyúk mindig vigyázott csibéire: elvezette őket az ennivalóhoz, tanította, hogy melyik magokat szabad megenni és mire kell vigyázni. Ha veszély közeledett, a mama halkan kotyogott, s minden csibe gyorsan odafutott hozzá, hogy a szárnyai alá bújhasson.

Egyik este, amikor a nap már lebukott a domb mögött, a kiscsibék félve hallgatták a baglyok huhogását. A mama ekkor is megnyugtatta őket.

„Nincs mitől félni, itt biztonságban vagytok. Holnap újra játszhattok, tanulhattok és nőhettek egy picit.”

A kiscsibék mindennapjai: játék, tanulás, növekedés

Reggelenként a kiscsibék elsőként ébredtek. Hangosan csipogva futottak ki az udvarra, hogy felfedezzék az új nap ajándékait. Gyakran játszottak fogócskát, versenyeztek, ki találja meg a legnagyobb kukacot, vagy ki tudja leghangosabban csipogni a kedvenc dalát.

Pici csibe megtanulta, hogyan kell megbízni a nagyobbakban, és hogy mindenki másban is ott rejtőzik valami jó. Bátor megtanulta, hogy néha nem baj, ha fél egy kicsit, mert a barátai mindig mellette vannak. Esténként a mama ólban mesélt nekik, és a kiscsibék boldogan bújtak össze, érezve, hogy szeretve és biztonságban vannak.

Így teltek a napok a baromfiudvarban, ahol mindenki vigyázott a másikra, segített, ha kellett és örült a közös játéknak. A kiscsibék lassan nagyobbak lettek, de sosem felejtették el, hogy az igazi boldogság a szeretetben, jóságban és egymás segítésében rejlik.

Így volt, úgy volt, igaz volt-e, vagy sem, ilyen szép mese volt ez!

A A kiscsibék bemutatkozása a baromfiudvarban bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.