Egyszer volt, hol nem volt, túl a hét tengeren, az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy kicsi falu a part mentén, ahol minden este a gyerekek kíváncsian hallgatták a tenger zúgását. Ebben a faluban élt egy kisfiú, Levente, aki minden áldott reggel arról álmodott, hogy felfedezi, mi van a hét tengeren túl. Az édesanyja mindig így szólt hozzá: "Levente, jó szívvel menj mindenhová, és ne feledd, a szeretet mindig visszatalál hozzád!"

Egy nap, amikor a szél különösen messzire vitte a sirályok hangját, Levente találkozott egy különös, szakállas matrózzal, aki egy régi, térképpel teli ládát cipelt. "Szia, kis barátom!" köszönt a matróz. "Tudod-e, mi van a hét tengeren túl?" Levente bátortalanul megrázta a fejét. "Csak azt tudom, hogy mindenki más meséje ott kezdődik vagy végződik."

"Nos," folytatta a matróz, "a nagy felfedezések kora nem ért véget, amíg él a kíváncsiság a szívedben." A kisfiú szeme felcsillant. "Hogyan lehetek én is felfedező?" kérdezte. A matróz elmosolyodott, és azt mondta: "Először is, hiszel a csodákban. Másodszor, nyitott vagy minden új barátra. És harmadszor, sosem felejted el: a szeretet a legerősebb térkép."

Másnap reggel Levente egy apró csónakba ült, és elindult a kék végtelen felé. Az első tengeren túl találkozott egy vidám delfincsaláddal. "Gyere velünk játszani, Levente!" kiáltották a delfinek. Levente boldogan csatlakozott hozzájuk, és nevettek egész estig.

A második tengeren túl egy hatalmas vihar várta. A hullámok magasra csaptak, és mennydörgés hangja töltötte be az eget. Levente szíve hevesen vert, de eszébe jutott anyukája szava: "A jóság mindig megtalálja az utat." A vihar közepén egy kis teknős jelent meg, és így szólt: "Ne félj, Levente! A szeretet fényt gyújt még a legsötétebb éjben is." Levente megölelte a teknőst, és közösen vészelték át a vihart.

A harmadik tengeren túl titokzatos szigetre érkezett, ahol aranyhalak úsztak a pálmafák alatt, és minden falevél mesélt valami csodásat. Itt találkozott egy másik hajós kisfiúval, Amirral, aki messzi földről érkezett. "Szia, Levente! Te is keresed a világ kincseit?" Levente mosolyogva bólintott. "De a legnagyobb kincs a barátság!" mondta Amirr.

A negyedik tengeren túl egy aprócska szigeten hajósok táncoltak, különféle népek együtt ünnepeltek, egymás ételeit kóstolták és meséltek a családjukról. "Nézd csak," mondta Levente, "milyen sokfélék vagyunk, mégis mind szeretünk nevetni, játszani és álmodni." A sziget lakói örömmel fogadták, és megtanították neki, hogy a tengerek összekötnek mindannyiunkat.

Az ötödik tengeren túl egy homokos parton régi hajóroncsok hevertek, bennük elásott kincsek: csillogó gyöngyök, kagylók, régi térképek. De Levente rájött, hogy a legnagyobb kincs a kalandok során szerzett barátokban rejlik, és a szívekben, amelyek bátorítanak, ha nehéz az út.

A hatodik tengeren túl egy hatalmas kalózhajó jelent meg. A kalózkapitány hangosan kiáltotta: "Adjátok át a kincseteket, vagy a tengerbe hajítunk!" Levente előlépett, és így szólt: "A szeretet a legnagyobb kincsünk. Azt nem lehet elrabolni!" A kalózok elcsodálkoztak, majd mindannyian együtt nevettek, és barátságban váltak el.

A hetedik tengeren túl végül Levente eljutott egy csodás helyre, ahol a nap mindig ragyogott, és minden reggel újabb kalandokat ígért. Itt, a gyerekek és felnőttek együtt éltek békében, és mindenki segített a másikon. Levente így szólt: "Túl a hét tengeren megtanultam, hogy a szeretet, a barátság és a jóság minden kalandban velünk utazik."

Így volt, igaz is volt, ilyen mese volt! Ki tudja, talán igaz sem volt. De egy biztos: aki szereti a világot, az mindig új barátokra és csodákra talál – legyen bárhol is, még a hét tengeren túl is.

A A hét tengeren túl bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.