Frici nagyon szerette, ha meséltek neki, és esténként a gazdasszony lábánál fekve hallgatta a történeteket a nagyvilágról, az erdőről, sőt, még a távoli tengerekről is. Különös fény csillogott a szemében ilyenkor, mintha már akkor tudta volna, hogy egyszer ő is átél majd valami varázslatosat.

Az első különös dolog akkor történt, amikor Frici alig múlt fél éves. Egy reggel arra ébredt, hogy valaki halkan csipog mellette. Egy kismadár esett ki a fészekből és reszketve próbálta elrejteni magát a fűben. Frici odalépett hozzá, és meglepődve hallotta, hogy világosan érti, mit mond a madárka:

– Félek, elvesztem az anyukámat! – sírdogált a kis madár.

Frici először csak nézte, aztán megszólalt:

– Ne félj, segítek visszatalálni a fészkedhez!

A madárka meglepődött, hiszen még sosem hallott macskát ilyen kedvesen beszélni. Frici lassan, óvatosan vezette vissza a bokorhoz, ahol a fészek volt, és útközben csöndes beszélgetésbe kezdtek. A cica egyszer csak rájött: nemcsak a madárkát, hanem minden állatot megért, és azok is megértik őt.

A család, Frici gazdái, hamarosan felfigyeltek a különös eseményekre. A kutya sosem ugatta meg Fricit, a sün előszeretettel szunyókált mellette, sőt, még a kerti egerek is megosztották vele a répát. Egy este, amikor Frici hangosan beszélt a kertben a baglyokkal, a gazdasszony kinézett az ablakon és ámulva hallgatta:

– Frici, te tényleg beszélsz az állatokkal? – kérdezte meglepetten.

Frici csak mosolygott a bajsza alatt és így felelt:

– Igen, de ez a mi kis titkunk!

A hír gyorsan elterjedt a kerti lakók között. Egyik délután a rigó és a mókus nagy vitába keveredtek azon, kié legyen a diófa alsó odúja. Frici közéjük ült, végighallgatta mindkettejüket, majd így szólt:

– Mi lenne, ha megosztanátok az odút, és mindenki a saját időszakában használja? Így mindenki boldog lehet.

A rigó csiripelt, a mókus csettintett, és mosolyogva egyeztek meg. Frici örült, hogy segíthetett, és hamarosan egyre több állat kérte ki a tanácsát.

Az erdő szélén lakó állatok is hallottak már Frici csodás képességéről. Az öreg borz egy nap elmesélte Fricinek, hogy minden állatnak megvan a maga története, amit meg kell hallgatni, mert így értjük meg egymást igazán. Frici gyakran ült le a fűben, és figyelmesen hallgatta a vakond, a nyúl, vagy épp a szitakötő meséjét. Rájött, hogy minden kis lény fontos, és mindenki számít.

Egy nap azonban nagy baj történt. Egy hirtelen jött vihar kidöntött egy öreg fát, ami a sün család házát veszélyeztette. A riadt állatok össze-vissza futkostak, nem tudták, mit tegyenek. Frici a viharban is bátran odament hozzájuk, megnyugtatta őket, és az állatok gyorsan összefogtak. Közösen ástak új búvóhelyet a sünöknek, a madarak figyelmeztették az elkóborolt kicsiket, a mókusok pedig fagyöngyöt gyűjtöttek, hogy mindenki megreggelizhessen. Frici bátorító szavaira mindenki hallgatott, és együtt, egymást segítve túlélték a vihart.

A kert és az erdő lakói ezután egészen máshogy éltek. Mindenki odafigyelt a másikra, segítettek egymásnak, és Frici volt, aki mindig összefogta őket, ha szükség volt rá. A gyerekek is megtanulták, hogy az állatokkal kedvesen kell bánni, és ők is egyre figyelmesebbek lettek.

Nem telt el sok idő, és a mesés történet eljutott a közeli városba is. Az emberek csodálkoztak, és sokan kíváncsiak lettek Frici titkára. De a cica csak annyit mondott:

– A legfontosabb, hogy szeressük egymást, és tanuljunk meg figyelni másokra – legyen az ember vagy állat.

Így hát Frici története nemcsak a faluban, hanem mindenhol példát adott szeretetből, türelemből és összefogásból.

És hogy mit tanulhatunk a beszélő macska meséjéből? Hogy a szeretet, a kedvesség és az odafigyelés csodákat tesz, és ezekkel a világ is jobb hely lehet – akkor is, ha valaki közülünk cirmos bundát visel.

Így volt, igaz volt, mese volt! Vagy talán mégsem? Talán csak egy szép mese volt, de hiszen a jóság mindig igaz!

A A macska, aki beszélni tudott az állatokkal bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.

A gazdija, Panni, nagyon szerette Mirát. Mindig mosolygott, amikor Mira odabújt hozzá, vagy játszani hívta. Mégis, néha kicsit meglepődött, amikor Mira hangja betöltötte az egész házat. Egy nap, amikor Panni éppen uzsonnáját készítette a konyhában, Mira hangosan nyávogni kezdett az ajtó előtt. Olyan hangos volt, hogy Panni szinte elejtette a kenyerét a meglepetéstől.

– Jaj, Mira, te aztán tudsz kiabálni! – nevetett Panni, miközben lehajolt, hogy megsimogassa a cicát.

Mira csak még hangosabban nyávogott, mintha azt akarná mondani: „Éhes vagyok, gazdi! Adj nekem tejet, kérlek!”

Panni persze rögtön adott neki egy kis tál tejet, de a nyávogás csak nem akart elhalkulni. Mira nemcsak akkor volt hangos, amikor éhes volt. Akkor is hangosan nyávogott, ha játszani akart, ha unatkozott, vagy ha egyszerűen csak figyelmet szeretett volna.

Ahogy telt az idő, Mira hangos nyávogása nem maradt észrevétlen a szomszédok számára sem. A szomszéd néni, Erzsike, aki már idős volt, néha kicsit bosszúsan nézett át a kerítésen.

– Drága Panni, ez a cica egyre hangosabb! Ilyen zajos kismacskát még sosem hallottam! – mondta egyszer.

Panni kicsit elszégyellte magát, mert nem szerette, ha bárki is panaszkodik rájuk. Gyorsan megsimogatta Mirát, és megígérte magában, hogy segíteni fog neki, hogy csendesebb legyen.

A másik szomszéd, Gábor bácsi azonban másképp látta a dolgot. Ő mindig nevetett, ha meghallotta a cica hangját.

– Ne aggódj, Panni! Ez a cica csak nagyon szeret beszélgetni! – mondta mosolyogva.

Panni azonban szerette volna, ha Mira egy kicsit halkabb lenne, hogy a szomszédok is nyugodtan pihenhessenek. Így hát elkezdett gondolkodni, hogyan segíthetne a cicáján.

Először is sokat játszott vele, hogy Mira ne unatkozzon. Gurított neki labdát, kötéllel húzta előtte a kis egérjátékot, és minden nap kimentek a kertbe napozni. Amikor Mira nagyon hangosan kezdett nyávogni, Panni gyengéden megsimogatta és csendesen beszélgetett vele.

– Nézd csak, Mira, ha ilyen halkan nyávogsz, én is jobban megértem, mit szeretnél! – mondta mosolyogva.

Mira először nem értette, miért kellene halkan nyávognia, de ahogy Panni egyre többször figyelmesen, szeretettel szólt hozzá, a cica is kezdte megtanulni, hogy néha elég egy halk nyávogás is ahhoz, hogy figyeljenek rá.

Volt olyan nap is, amikor Panni leült mellé, és hosszasan beszélgetett vele.

– Tudod, Mira, ha túl hangosan nyávogsz, néha megijesztheted a szomszédokat, vagy felébresztheted őket. De ha kedvesen, halkan szólsz, én mindig meghallak, és segítek, amiben csak tudok.

Mira ekkor odabújt a gazdijához, és egy egészen halk, szelíd nyávogással válaszolt. Panni boldogan megsimogatta, és érezte, hogy a szeretet minden hangnál többet ér.

A napok múlásával Mira egyre csendesebb lett. Már nem nyávogott olyan hangosan, de továbbra is sokat beszélgetett a gazdijával – csak most már halkan, szeretetteljesen. A szomszédok is észrevették a változást, és nagyon örültek, hogy a kis falu újra nyugodt és vidám lett.

Mira pedig nemcsak csendesebb lett, hanem még boldogabb is, mert tudta, hogy a gazdija mindig meghallja, akár hangosan, akár halkan szól.

Így hát a kis faluban mindenki újra békében élt, és Mira története megtanította mindenkinek, hogy türelemmel, szeretettel és odafigyeléssel minden problémára megtalálhatjuk a megoldást.

Hát így volt, igaz volt, ez volt a mese!

A A cica, aki túl hangosan nyávogott bejegyzés először Mese gyerekeknek-én jelent meg.